1 Potsdam agrreement
2 Cold War
3 Marshall plan
4 NATO / Warsay pact
5 peaceful coexistence
6 Truman / Eisenhower doctrine
7 SALT 1 - 2
8 Mao Ce-tung / Csang Kaj-sek
9 Vietnam war
10 Arab Israel crisis
11 Cuba crisis
12 McCartism
13 iron curtain
14 suez chanal crisis
15 Korean war
Potsdam egyezség
A „három nagy” potsdami konferenciáját 1945. július 7-e és augusztus 2-a között rendezték meg. A teheráni és jaltai megbeszélésekhez hasonlóan a Szovjetuniót Sztálin képviselte. Az időközben elhunyt Roosevelt utódaként az amerikai elnök, Truman mellett július 28-tól új szereplő volt a brit választásokon vesztes Churchillt felváltó Attlee is. Annak ellenére, hogy a távol-keleten még folytak a harcok, a potsdami konferencia tulajdonképpen a második világháború diplomáciai lezárásának tekinthető. A megbeszéléseken – egyebek mellett – megvonták a németországi, az ausztriai és a berlini megszállási övezetek határait, egyben megállapodtak az egységes német állam fenntartásában. Meghúzták Lengyelország új határait, visszaállították Ausztria szuverenitását, Königsberget (Kalinyingrádot) és környékét pedig a Szovjetunióhoz csatolták. Szóba került az olasz ENSZ-tagság kérdése, valamint a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának lehetősége Magyarországgal, Finnországgal és Bulgáriával. Döntés született a magyar, a lengyel és a csehszlovák területeken élő németek kitelepítéséről. Meghatározták a német jóvátétel mikéntjét. Létrehozták a Külügyminiszterek Tanácsát, melynek feladata a békeszerződések feltételeinek kidolgozása volt. Döntés született a háborús főbűnösök elleni per lefolytatásáról. Július 26-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína felszólította Japánt a fegyverletételre. Az amerikai és részben az angol tárgyalási pozíciót nagyban befolyásolta a sikeres atomkísérletről szóló titkos híradás. Sztálin erről a kérdésről csak felületes tájékoztatást kapott Trumantól, bár a szovjet ügynökök révén már korábban is tudott az atombomba fejlesztésének munkálatairól.
Marshall terv
A Marshall-terv egy nemzetközi segélyprogram volt a második világháború után, amely George C. Marshall amerikai külügyminiszterről kapta a nevét. Marshall 1947. június 5-én átfogó amerikai segélyprogramot hirdetett meg minden olyan háború sújtotta európai ország számára, amely az újjáépítésben hajlandó volt az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködni.
Vasfüggöny
A vasfüggöny Európa hidegháborús kettéosztottságának politikai metaforája, egyben azoknak a politikai döntéseknek, rendelkezéseknek, valamint az ezeket megvalósító műszaki megoldásoknak a gyűjtőfogalma, amelyek a második világháború során kiterjesztett szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai országokban, azok népességének nyugatra irányuló szabad mozgását ellenőrző, korlátozó és később megakadályozó, a népességet Nyugattól elszigetelő céllal jöttek létre, illetve fizikailag az adott országok nyugati határai mentén, az 1940-es évek második felétől fokozatosan kiépítve jelentek meg. A kifejezés Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédében hangzott el először.
Hidegháború
A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. A szó szoros értelmében vett háború nem tört ki a két ország között – a hidegháború a második világháború két nyertes nagyhatalmának ideológiai, kulturális, gazdasági, politikai összecsapásából állt. Ebben az időszakban volt kézzelfogható a nukleáris fenyegetés és ekkor indult fegyverkezési verseny és az űrverseny is, a propaganda mellett. A hidegháború fogalma Walter Lippmantól származik, továbbá ő mondta, hogy ez nem más mint két vak dinoszaurusz viaskodása egy gödörben. Semmiképp sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ez a háború csak az északi/nyugati országok számára volt hideg : az időszakot a harmadik világban több száz (!) fegyveres konfliktus jellemezte (elsősorban a két szuperhatalom által támogatott polgárháborúk), összességében milliós nagyságrendű áldozatokkal.
NATO
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete – angolul North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO, franciául Organisation du Traité de l’Atlantique Nord, OTAN – 28 észak-amerikai és európai ország szövetsége, amelyet a II. világháború után 1949. április 4-én alapítottak Washingtonban. A szövetség célkitűzéseit az Észak-atlanti Szerződés foglalja magában, amelynek értelmében a tagállamok minden politikai és katonai eszközt igénybe vesznek a tagországok szabadságának és a biztonságának megőrzése érdekében. Hivatalos nyelvei az angol és a francia.
A NATO a hidegháborús fegyverkezési verseny egyik közvetlen eredménye. Napjainkban a tagországok határain túl is végez békefenntartói feladatokat, jelenleg afganisztáni missziójának kibővítésén tevékenykedik.
Varsói szerződés
A Varsói Szerződés a közép- és kelet-európai szocialista országok védelmi katonai-politikai szervezete. Varsóban, Lengyelországban alapították meg 1955. május 14-én a Szovjetunió javaslatára, amely a szervezeten belül csaknem az összes hatalmat birtokolta.
A Varsói Szerződés megalakítása az NSZK újrafelfegyverzése és a Nyugat-európai Unió megalakulása ellenlépéseként jött létre. A Szovjetunió csapatainak a partnerország területén történő állomásoztatásával igyekezett ellensúlyozni a NATO-t, és szorosabban magához vonni a közép- és kelet-európai államokat. A Szovjetunió felmondta Nagy-Britanniával és Franciaországgal a háború idején kötött segítségnyújtási szerződését, és˙1955. május 14-én megalakította a Varsói Szerződést.
Truman-doktrína
A Truman-doktrína szerint az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget. Harry S. Truman amerikai elnök 1947. március 12-én a kongresszushoz intézett beszédében hirdette meg az elvet a görög polgárháború idején. Truman elnök szerint, ha Görögország és Törökország nem kapja meg a szükséges segítséget, akkor menthetetlenül kommunista uralom alá kerülnek, amely dominó-effektushoz, azaz a kommunizmus további terjedéséhez vezet a térségben. Truman 1947. május 22-én írta alá a Görögország és Törökország részére folyósítandó 400 millió dolláros katonai és gazdasági segélyről szóló törvényt. A Truman-doktrína előkészítette a terepet a később meghirdetett Marshall-terv számára, ugyanakkor legfontosabb eleme a „feltartóztatás” (containment) végül az amerikai hidegháborús politika egyik sarokkövévé vált, és meghatározó szerepe lett többek közt az Egyesült Államok koreai és vietnami háborús politikájában.
Eisenhower-doktrína
Az Eisenhower-doktrína egy amerikai politikai kezdeményezés volt, amely Eisenhowerről, az Amerikai Egyesült Államok elnökéről kapta a nevét. A doktrína születése az 1956-os szuezi válsághoz köthető, ennek során az Egyesült Államok nyomására Franciaország és az Egyesült Királyság kénytelen volt kivonni csapatait Egyiptomból. Az Egyesült Államok ekkor megrettent az olajban gazdag Közel-Keleten keletkezett hatalmi vákuumtól, és ezért a Kongresszus 1957-ben elfogadta az Eisenhower-doktrínát, mely megengedte az elnöknek, hogy segítsen bármely közel-keleti országot, amelyről úgy ítélik, hogy a kommunizmus által veszélyeztetett. Bár a megfogalmazás szerint a doktrína általánosságban a nemzetközi kommunizmus terjedésének próbált gátat szabni, megszületését annak a konkrét törekvésnek köszönheti, amely Nasser, az egyiptomi elnök ambícióit próbálta korlátozni. 1958-ban ennek a doktrínának a szellemében küldtek angol és amerikai csapatokat a nyugatbarát rezsimek megsegítésére Jordániába és Libanonba. Az Eisenhower-doktrína tulajdonképpen azt deklarálta, hogy az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet egy kiemelt fontosságú terület.
SALT I -II
Strategic Arms Limitation Talks (magyarul: tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról), rövidítve SALT az Amerikai Egyesült Államok ás a Szovjetunió között létrejött nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezmény. A szerződést 1972. május 26-án, Moszkvában írta alá Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev, hatályba 1972. október 3-án lépett, határidő nélküli érvényességgel. A szerződésben a felek vállalták, hogy egyikük sem telepít rakétaelhárító rakéta rendszert (ABM), kivéve egyet-egyet a saját fővárosa és a saját interkontinentális ballisztikus rakétái indítóállásainak 150 kilométeres sugarú körzetében, legfeljebb 100–100 indítóállással és ugyanennyi rakétaelhárító rakétával, korlátozott számú és hatósugarú radarokkal. Ugyancsak vállalták a felek, hogy az ABM-kísérleti telepeiken maximum 15–15 indítóállást tartanak fenn.Vállalták, hogy hogy egyikük sem fejleszt ki tengeri, mozgó szárazföldi, világűrbeli vagy légi támaszponttal rendelkező ABM-rendszereket, sem olyan ABM-indítóállásokat, melyekről egynél több rakéta indítható, vagy gyorsan újratölthető.
Strategic Arms Limitation Talks – (tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról) 1979. június 18-án Leonyid Brezsnyev szovjet főtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök írta alá Bécsben a SALT–2 megállapodást. A megállapodást a SALT-1 1972-es szerződés következő lépcsőfokának szánták, ám aláírásának ünnepélyes megrendezése ellenére végül nem ratifikálták, így nem léptek érvénybe a szerződésben megfogalmazottak. A szerződés tartalma volt, hogy mindkét fél kötelezi magát hogy a birtokában lévő interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) indítóberendezéseinek, a tengeralattjáró-bázisú rakéták (SLBM) indítóberendezéseinek és a nehézbombázóknak az együttes száma nem haladja meg a 2400 egységet, míg a több robbanófejes rakétáké az 1320 egységet. Mindkét fél kötelezi magát arra is, hogy nem telepít új ICBM indítóberendezéseket, sem új típusú stratégiai támadófegyvereket.
A vietnami háború
A vietnami háború[m 2][m 3] alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955[m 4] – 1975. április 30.), szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1965–1973) lehet érteni. A háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg végső veresége után 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnam újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnamot, míg az USA Dél-Vietnamot támogatta. A két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, az USA pedig a kommunizmus térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban. A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnamban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Kezdetben az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett Dél-Vietnami Hadsereg csapatai próbálták felszámolni a délen az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló és a vidéki falvakat uraló ellenállók és gerillák csapatait. A délen uralkodó politikai elnyomás és káosz miatt az ellenállók száma az évek során nem csökkent, sőt emelkedett. Az amerikai politika és hadvezetés az 1960-as évek közepén úgy döntött, a tanácsadók és kiképzők mellé harcoló amerikai katonákat is küld a térségbe. A gerillák mellett az északi hadsereg katonái is gyakran harcoltak délen, sőt többször is megkísérelték a déli országrész teljes katonai megszállását, amit csak az amerikai tűzerőnek köszönhetően sikerült visszaverni. Észak-Vietnam felett ugyanekkor légiháború dúlt. Az amerikai bombázók a teljes észak-vietnami ipart lerombolták, bár a szovjet és kínai gazdasági és katonai támogatás miatt ez nem rengette meg az országot. A televízió közvetítette, arcvonal nélküli gerillaháború kegyetlensége, illetve a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás az amerikai baloldali békemozgalmak megerősödéséhez vezetett. A háttérben folyamatosan zajlottak a nyílt és titkos tárgyalások a felek között, de évekig nem jutottak megegyezésre. Az USA próbálta a déli országrész függetlenségét elérni, de észak nem volt hajlandó engedni követeléséből, miszerint minden külföldi katona hagyja el az országot, szűnjön meg az ország kettéosztottsága és tartsanak választásokat, amit a zűrzavaros déli politikai helyzet miatt a kommunisták nagy valószínűséggel meg is nyertek volna. Az amerikai és az észak-vietnami küldöttség végül a dél-vietnami küldöttség tudta nélkül 1972-ben megállapodott. Az amerikai vezetés már 1968-ban eldöntötte, hogy kivonul a térségből, de mindezt a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szerette volna elérni. A békeszerződés aláírása után az Egyesült Államok 1973-ban ki is vonult az országból. A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnam ereje megtört, az északiak a békeszerződést megszegve 1975-ben lerohanták Dél-Vietnamot, és elfoglalták a déli fővárost. A két ország 1976-ban Vietnami Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült. A harcok során becslések szerint 3–5 millió vietnami halt meg, illetve 58 000 amerikai vesztette életét.
Arabok és Izraeli konfliktus
Az arabok és Izrael közti konfliktus – noha a zsidó állam csak 1948 óta létezik hivatalosan – a palesztinai zsidó és arab lakosság közti összecsapások formájában a 20. század eleje óta folyik változó intenzitással hadi, politikai és gazdasági síkon. A kérdés a hidegháborúnak köszönhetően kapott világpolitikai súlyt, mivel az Amerikai Egyesült Államok feltétlen támogatását élvező Izrael ellenében a Szovjetunió (miután kezdetben támogatta a független Izrael létrehozását, és elismerte az új államot) az arab államokat nyerte meg magának. A kétpólusú világrend felbomlása és néhány végeredményben eredménytelen békekezdeményezés azonban nem vetett véget a konfliktusnak, melyben mindkét oldal az emberi jogok szempontjából kifogásolható eszközökkel él. Jórészt a konfliktus hozadéka a palesztinok nemzettudatának kialakulása, de a sokszínű zsidóság nemzetté kovácsolódása is. A mai értelemben vett arab–izraeli konfliktus előzményei a tágabb történelmi múltban keresendő, azonban maga a kifejezés a 20. században lett használatos a század történéseire.
A kubai rakétaválság
A kubai rakétaválság a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közti katonapolitikai konfliktus volt, amely a Kubába telepített szovjet atomrakéták miatt alakult ki. A válság 1962. október 14-én kezdődött és október 28-áig tartott. Ez volt a hidegháború talán „legforróbb” pontja, mikor a világ egy atomháború kirobbanásának szélére került. 1959-ben Fulgencio Batista, az Egyesült Államok által támogatott diktátor elmenekült Kuba szigetéről. Röviddel ezután, Eisenhower elnöksége alatt az Egyesült Államok megkezdte kubai emigránsok kiképzését a CIA vezetésével Castro kormányának megdöntésére. Szabotázsakciókat, kisebb légitámadásokat hajtottak végre Kuba ellen, melyekben amerikai pilóták is részt vettek. 1961-ben már Kennedy elnök volt az, aki hozzájárult a kubai emigránsok partraszállásához a Disznó-öbölben, ám az akció csúfos kudarcba fulladt. Fidel Castro, a forradalmárok vezetője először védelmi miniszter, majd később miniszterelnök lett és egyszemélyi diktatúrát épített ki, és a puccskísérlet hatására végleg a Szovjetunió mellé állt. A fiaskó után az USA Mongúz-hadművelet fedőnéven sikertelen propagandakampányt folytatott a kubai rendszer destabilizálására, amely még a rakétaválság kirobbanásakor is javában tartott. Amerikai rakéták a keleti blokk körül. A hidegháborús fegyverkezési verseny keretében az Egyesült Államok a szovjeteket fenyegető rakétákat telepített Nagy-Britannia, Olaszország és Törökország területére. (Hatvan Thor nagy hatótávolságú ballisztikus rakétát telepítettek a brit Nottingham városa mellé; harminc Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát az olasz Gioia del Colle közelébe és tizenöt Jupitert a török İzmir környékére.) Ezek a rakéták közvetlenül is fenyegették a Szovjetunió nyugati területeit. A szovjet fél mindezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP főtitkára és a szovjet pártvezetőség 1959-ben arra a következtetésre jutott, hogy egy jövőbeli háborút nagyrészt nukleáris fegyverekkel vívnának meg. Ebben az évben alapították meg a szovjet Stratégiai Rakéta Haderőt is. Hruscsov vezetése alatt a szovjet kormány egyre inkább militarista beállítottságú lett, nem kis részben az új Kennedy-kormány politikája és fegyverkezési programja miatt.
McCarthyism
McCarthyism is the practice of making accusations of disloyalty, subversion, or treason without proper regard for evidence. The term has its origins in the period in the United States known as the Second Red Scare, lasting roughly from the late 1940s to the late 1950s and characterized by heightened fears of communist influence on American institutions and espionage by Soviet agents. Originally coined to criticize the anti-communist pursuits of Republican U.S. Senator Joseph McCarthy of Wisconsin, "McCarthyism" soon took on a broader meaning, describing the excesses of similar efforts. The term is also now used more generally to describe reckless, unsubstantiated accusations, as well as demagogic attacks on the character or patriotism of political adversaries. During the McCarthy era, thousands of Americans were accused of being Communists or communist sympathizers and became the subject of aggressive investigations and questioning before government or private-industry panels, committees and agencies. The primary targets of such suspicions were government employees, those in the entertainment industry, educators and union activists. Suspicions were often given credence despite inconclusive or questionable evidence, and the level of threat posed by a person's real or supposed leftist associations or beliefs was often greatly exaggerated. Many people suffered loss of employment and/or destruction of their careers; some even suffered imprisonment. Most of these punishments came about through trial verdicts later overturned,[1] laws that would be declared unconstitutional,[2] dismissals for reasons later declared illegal[3] or actionable,[4] or extra-legal procedures that would come into general disrepute. The most famous examples of McCarthyism include the speeches, investigations, and hearings of Senator McCarthy himself; the Hollywood blacklist, associated with hearings conducted by the House Un-American Activities Committee (HUAC); and the various anti-communist activities of the Federal Bureau of Investigation (FBI) under Director J. Edgar Hoover. McCarthyism was a widespread social and cultural phenomenon that affected all levels of society and was the source of a great deal of debate and conflict in the United States.
A koreai háború
A koreai háború 1950 és 1953 között a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK, Észak-Korea) és a Koreai Köztársaság (KK, Dél-Korea), illetve szövetségeseik, egyrészt Kína és a Szovjetunió, másrészt az USA között zajlott háború volt. A koreai háború volt a hidegháború első fegyveres konfliktusa, valamint mind közül a legvéresebb is, kb. 3 millió áldozatot követelve. A konfliktus előzménye az volt, hogy az 1945. nyári potsdami értekezleten a szövetséges nagyhatalmak megállapodtak: a Koreai-félszigeten a 38. szélességi foktól északra a szovjet, délre pedig az amerikai hadsereg fogadja a japán csapatok kapitulációját. 1945 augusztusában a Vörös Hadsereg, szeptemberben pedig az USA csapatai bevonultak Koreába. Így két megszállási övezet jött létre. A 38. foktól északra a szovjetek a saját megszállási övezetükben egy szovjetbarát kommunista rezsimet juttattak hatalomra Kim Ir Szen vezetésével, míg az amerikai övezetben Li Szin Man (nyugaton Syngman Rhee) kezdett kiépíteni amerikabarát autokratikus rendszert. 1948-ban jött létre a két övezetben a KNDK és a KK, de mindkettő magát tartotta Korea legitim képviselőjének. Az ENSZ a Koreai Köztársaságot ismerte el. Az amerikai csapatok nagy része 1949-re elhagyta Dél-Koreát, ekkor a KK-t csak a saját hadserege védte, amely akkoriban gyenge és tapasztalatlan volt. A KNDK hadserege erősebb volt, s Kim Ir Szen számított a szovjet és kínai támogatásra is. Kim Ir Szennek azonban nem sikerült rávennie Sztálint arra, hogy a Vörös Hadsereg is részt vegyen Korea egyesítésében; fegyveres segítség helyett a szovjetek haditechnikával, szakértőkkel és a csapatok kiképzésével működtek közre a küzdelemben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése